A Magyar Demokrata szerkesztőségének

Tisztelt Seszták Ágnes!

Mindig szívesen olvasom Pillanatképeit, így legutóbb a Baljós árnyak-at is. Most mégsem erre szeretnék reagálni. Levelem megírására Tóth Gy. László A jobboldal vereségének okairól c. cikke késztetett. Akkor hát miért önhöz fordulok? Mert, mint írja, „nagyot csalódtam néhány mértékadónak hirdetett politológusban”. Én is.

Nagy figyelemmel, de némi értetlenséggel olvastam a Magyar Demokrata 2002. december 12-i számában megjelent, A jobboldal vereségének okairól c. írást, Tóth Gy. László tollából. Figyelemmel azért, mert a vereség okait már korábban, mások is igyekeztek kideríteni. Gondolok itt például Molnár Tamásnak, a Magyar Nemzetben megjelent és nagy port kavart Új erkölcs, új közélet, új emberek című írására. Tóth Gy. Lászlónak, igaza van. Még akkor is, ha az írás megállapításai egy jobboldali beállítottságú ember számára fájdalmasak és kemények. A nemzeti oldal iránt elkötelezett (igaz műszaki) értelmiségiként a választások óta engem is foglalkoztatnak a jobboldal kudarcának okai. Személyes tapasztalataim alapján magam is hasonló következtetésekre jutottam. Ugyanakkor értetlenségemet kívánom hangsúlyozni, mert Tóth Gy. László cikkében a felsorolt hibákat és mulasztásokat nem egy újságíró, nem egy politika iránt érdeklődő értelmiségi vagy egy egyszerű újságolvasó polgár fogalmazta meg, hanem egy neves politológus, aki méghozzá az ex-miniszterelnök főtanácsadója volt. A szerző iránti minden tiszteletem mellett, a cikk olvasásakor hiányérzetem támadt. Számomra érhetetlen, hogy a szerző az Orbán kormány idején még nem látta volna a Fidesz felsorolt hibáit, „a kontraszelektív személyzeti politikát”, „a katasztrofális média- és kultúrpolitikát, ahol egyetlen kérdést sem sikerült megoldani” stb., vagy ezekre a hibákra csak most, jóval a választások után döbbent rá? Ezt nem hinném. Ezek szerint a szépen hangzó, „a miniszterelnök főtanácsadója” szerepében, vagy sohasem volt olyan helyzetben, hogy valóban adhatott is volna tanácsokat, vagy szerénykedett. Tehát ezekre a kérdésekre is szerettem volna választ kapni. Nem tartom kielégítőnek azt a megjegyzést, miszerint a korábbi tanácsadók sokat veszítettek befolyásukból és „ez alól e sorok írója (mármint T. Gy. L.) sem volt kivétel”. Miért nem nyilatkoztak a sajtóban, a televízióban, hogy „emberek, ébresztő!” ők is elhittek a közvélemény-kutatók, köztük a Magyar Demokrata hurrá-optimista előrejelzéseit?

Nem tudom, eljutott-e az Ön kezébe a Magyarországon kiadott Erdélyi Magyarság című folyóirat legutóbbi (sajnos, valószínűleg utolsó), 2002 évi január-februári, 49. száma. A baloldalinak egyáltalán nem mondható lap főszerkesztője, Lipcsey Ildikó (aki azóta már az Erdélyi Szövetség ügyvezető elnöke lett) Elsodort nemzedékek, elsodort ország c. vezércikkében már jóval a választások első fordulója előtt – talán egyedüliként – jelezte a várható választási kudarc okait. Kár, hogy ez a lap Magyarországon kevesekhez juthat el, azok is többnyire erdélyi származásúak, akik zömében amúgy is jobboldali beállítottságúak. Kár, hogy ezek a sorok nem jutottak el az Orbán-kormányhoz, de még a főtanácsadókhoz sem. Ebből a vezércikkből idézek részleteket:

„(…..) Valami nem stimmel a tanácsadók körül sem, a szívük mintha másfele húzna, inkább a szabad madarak röpte bűvöli el őket, s csak ráadás, ha egy szép szál szegfűt is tartanak a csőrükben.

Az új, fiatal nemzedék kezdett hozzánőni a szerephez, nem válaszolnak leveleinkre, telefonjainkra, már nem tegeződnek az iskolatársakkal, akikkel együtt kocsmáztak és hajkurászták a lányokat. Kikiáltották magukat prófétának. Sőt azt gondolják, akik nem tartoznak a klientúrához, azok dögöljenek meg. Apáik hiába gazsulálnak és nagyapáik hiába előszobáznak, a titkárnőkkel üzengetnek nekik. (…..)

Namármost, a mi fiaink és leányaink úgy gondolják, a pozícióval együtt járnak bizonyos tulajdonságok, viselkedési formák, és ösztönösen úgy kezdenek viselkedni, mintha…. Ha valaki nem hiszi, menjen be bármely főhatósághoz, keresse meg az illetékes Hivatalnokot (majdnem Elvtársat írtam – Sz. L.). A sima modorú beamtert, aki havi fizetésünknek megfelelő áru márkás cuccokban jár. El van ragadtatva saját nagyságától – a nemzet szolgálatáról közben teljesen elfeledkezett. A magas fizetést kell megcélozni (…….)

Hiába tartjuk a tükröt, nem néznek bele, mert már nem az a lendületes tekintet néz velünk farkasszemet, nem az az arc, akiben fiatalsága miatt, és azért mert nem kompromittálódott, megbíztunk, mi, az anyáik és apáik. A tükröt összetörik, hiába kiabálunk, befogják a fülüket, bevonulnak hivatali szobáik mélyére, hiába adnánk különböző helyzetjelentést a kezükbe, kiütik a diagnózist, kritikát tartalmazó lapokat (….). Így nem csak csatát lehet elveszíteni, de egy egész ország bizalmát, magát az országot”

Ezek is kemény, de nem rosszindulatú mondatok. Inkább amolyan érted haragszom, nem ellened stílus. De még a választások előtt láttak nyomdafestéket! A fenti véleménnyel összecseng Molnár Tamás említett írásának megállapítása, miszerint: „Nincs szükség levitézlett pártkatonákra, pocakos, sunyi karrieristákra, handabandázó álforradalmárokra (….) A Fidesz mára néhány kérdésben megöregedett, leharcolódott és besározódott, elvesztette legendás lendületét. Itt az ideje a megújulásnak.” Lényegében ugyanezt fogalmazza meg Tóth Gy. László is, amikor azt írja, hogy „A polgári-nemzeti-keresztény értékek képviselői nem viselkedhetnek arrogáns szatócsként”. A Fidesz vezetői ezt nem érzékelték? És ismétlem, a tanácsadók egyike sem?

Nagyra értékelem Bayer Zsolt szókimondó stílusát is, ugyanakkor még tisztelőiben is gyakran visszatetszést keltett ellentmondást nem tűrő, túlzott önbizalma. Példának hozhatom fel a valamikori Péntek esti sajtóklub egyes, a választások első fordulója előtti adásait, amikor több esetben mondandóját így kezdte: „Jelentem, a jobboldal a mandátumok 2/3-át is megszerzi…” Mennyivel hasznosabb lett volna már akkor óvatosabban fogalmazni. Bár lett volna jelentenivalója a saját táborán belüli visszásságokról (is). Ez inkább erősítette, mint gyengítette volna a jobboldal esélyeit.

Bármennyire keményen is fogalmazott Lipcsey Ildikó, sajnos a cikkben foglaltakat saját tapasztalataim is alátámasztják. Közérdekű, kimondottan szakmai ügyekben, néhányszor levélben fordultam a Fidesz egyes országgyűlési képviselőihez (pl. Illés Zoltánhoz, a Románia felől Magyarországot ért környezetszennyezés ügyében, Lasztovicza Jenő úrhoz, a gyógyturizmussal kapcsolatban, Koltai Ildikóhoz, a MOL-lal kapcsolatos kérdésben, stb.), de sajnos soha, egyetlen esetben sem méltattak válaszra. A BME-en oktató tanár barátom is gyakran panaszkodott, hogy szakmai kérdésekben, baráti beszélgetések során felajánlotta önzetlen, szakmai támogatását fideszes vezetőknek, többek között a párt lemondott elnökének is, de vállveregetéseken túl nem történt semmi. Vidéki „mezítlábas” értelmiségiek pedig pláne hiába is „döngettünk volna ajtót”, hiszen még a jobboldali sajtóban sem jeleníthettük meg a „hivatalostól” eltérő véleményünket.

Szerintem a Fidesz nem mérte fel azt a veszélyt sem, amit a kádári diktatúrában megedzett, a propagandához sokkal jobban értő posztkommunisták jelentettek. Ne tudta volna, hogy a korábbi diktatórikus rendszerek találmánya a „propaganda-minisztérium” vagy a „KB agit-prop. osztálya” milyen hatásos fegyver lehet? El kell ismerni, hogy ezeknek a rosszemlékű intézményeknek hazai és külföldi utódai nagyon jó munkát végeztek, szállóigévé vált propaganda-szlogenjeikkel („lop-stop”, „korona-úsztatás”, „happy-endezés”, „közpénzek eltapsolása, lenyúlása”, „országimázs-országblamázs”, „Orbán-bányák”, stb.) az egyszerű, kádári időkben „felcserepedett”, elbutított, félrevezetett, 19 ezer forintért megvásárolható szerencsétlen, szegény emberek százezreit sikerült magukhoz csábítani. Ezeket a negatív-kampányszólamokat nem tudta semlegesíteni a pozitív kicsengésű, de konkrétumokat nélkülöző, Wermer András-féle, A jövő elkezdődött jelmondata. Az elszegényedett tömegekre ennek nem volt és nem is lehetett mozgósító hatása. Ezt erősíti meg az önkormányzati választások után „bevörösödött” Magyarország is.

A Fidesz-propagandában – egyébként nagyon helyesen – kiemelt szerepet kapott egy erős középosztály létrehozásának kérdése. De sajnos, a bérből és fizetésből élő középosztály támogatása többnyire csak a szólamok szintjén létezett. Itt elsősorban a pedagógusokra és az egészségügyben dolgozókra gondolok. Ügyes húzás volt az MSZP részéről, hogy ezt idejében felismerte és propagandájának homlokterébe állította a 100 napokra kiporciózott ígérgetéseket, aminek rövidesen meglesz a böjtje. A Fidesz túlságosan későn döbbent rá, hogy „kis fizetésű ápolónők és tanítók csak akkor hisznek igazán a magasztos értékekben, ha tudják, azért a boríték is vastagodni fog. Eszmékből ugyanis nem lehet kihúzni a következő fizetésnapig.” Mennyire igaz! (Idézet a Magyar Nemzet 2002. augusztus 19-i számából)

Tóth Gy. László írásának bevezetőjében azt írja, hogy „Az áprilisi országgyűlési választásokat nem a posztkommunista-szocialista és balliberális erők nyerték meg, hanem a demokratikus jobboldali erők veszítették el”. Ugyanez Molnár Tamás megfogalmazásában: „nem az MSZP győzött, hanem a Fidesz veszített” Hasonlóan fogalmazott Jávor Béla is (Magyar Nemzet 2002. augusztus 17.-i számában: Miért veszítettünk?), amikor azt írja, hogy „A 2002-es országgyűlési választásokat nem az MSZP-SZDSZ koalíció nyerte meg, hanem a Fidesz-MDF pártkoalíció veszítette el.”. Ezzel összefüggésben szeretném megemlíteni, hogy az Erdélyi Magyarság fentebb idézett vezércikk-részletét, 2002. március 4-én, (!) – tehát jóval a választások előtt – valamint a lapnak ugyanabban a számában megjelent, Az erdélyiek hova álljanak? című írásomat postai úton megküldtem a Magyar Nemzet főszerkesztőjének, Liszkay Gábor úrnak is. Nem szívesen idézek magamtól, de levelemet a következő mondattal fejeztem be: „A másik oldal nem nyerheti meg a választásokat, de a Fidesz még elveszítheti, ha nem eléggé okul az elkövetett hibákból. (….) Levelem megírásának célja éppen az erre vonatkozó figyelemfelhívás.” Mondanom sem kell, hogy semmilyen visszajelzést sem kaptam. Természetesen megértem hogy akkor, amikor szinte mindenki biztosra vette a jobboldal győzelmét, ilyen különc vélemény nem jelenhetett meg a lapban. Sem a Magyar Nemzetben, sem a Magyar Demokratában. Kár.

Boldog Karácsonyt kívánok:

Tisztelettel:

Szűcs Lóránd, okl. gépészmérnök, Siófok

Siófok, 2002-12-15

Magyar Rádió Rt.

Az Ennyi c. műsor szerkesztőségének

Fiala János szerkesztőúr részére

Tisztelt Szerkesztő úr!

Elnézését és türelmét kérem egyrészt azért, mert egy korábbi adásra vonatkozó véleményemet nem az Ennyi műsoránál szokásos betelefonálással mondom el, hanem megírom, másrészt pedig a levél terjedelme miatt. Bevezetőül még annyit, hogy szívesen hallgatom az Ennyi-t, függetlenül attól, hogy az abban elhangzott véleményekkel tudok-e azonosulni, vagy sem. Az egyik elmúlt heti beszélgetésben elhangzottak késztettek levelem megírására, amit két percben nem is lehetne elmondani.

Arról a kétrészes, „egész estét betöltő” beszélgetésről van szó, amelyet Ön a húsvét előtti napokban folytatott Heltai Péterrel az Ennyi-ben. Meghallgatva ezt a mindenképpen érdekes beszélgetést, számos megválaszolatlan kérdés, hiányérzet és kételyek merültek fel bennem. A könnyebb áttekinthetőség kedvéért megpróbálom mondandómat pontokba foglalni.

1. Én is családommal a 80-as évek végén települtem át Erdélyből Magyarországra, akárcsak Heltai úr. Ezért teljes mértékben átérzem azokat a beilleszkedési nehézségeket, melyeket a beszélgetés során megemlített.

Az én helyzetem lehet némileg könnyebb is volt, mert vannak itt rokonaim (arról sem esett szó a beszélgetésben, hogy H. P.-nek voltak-e rokonai Magyarországon, igaz a családra vonatkozó kérdéseket már eleve kizárta), másrészt pedig, mivel egyetemi tanulmányaimat a volt Szovjetunióban végezetem (Leningrád), nekem még néhány, egykori magyarországi egyetemi társam is akadt, akik közül egyesek fontos pozíciókba is kerültek. Ennek ellenére elhelyezkedésemhez senkinek sem kértem a segítségét, azt magam oldottam meg, igaz számtalan nehézséget leküzdve.

Ezért is csodálkozom azon, hogy Heltai úr, aki a Nyugati pályaudvarról kilépve azt sem tudta merre induljon el, igen rövid idő alatt káprázatos pályát futott be. Anélkül hogy maga kérte volna, neki mindig felkínálták a jobbnál jobb lehetőségeket (pl. egy éves olaszországi doktoranduszi ösztöndíj, államtitkár-helyettesi állás betöltésére szóló felkérés, Szabad Európa rádió tudósítója, majd az MTV felsőszintű vezetője). Ez a szédületes karrier a későbbiek során oda vezetett, hogy szerénytelenül szinte sértésnek vette, amikor a DUNA TV elnöki székét az ígéretek ellenére nem neki, hanem Sára Sándornak adták. Nem kaptam kielégítő magyarázatot arra, hogy ez a gyors karrier csupán Heltai úr kimagasló tehetségének következménye lenne? Ismerve a hazai viszonyokat, az irigykedést, a szakmai féltékenységet, az erdélyiek iránt megnyilvánuló bizalmatlanságot, stb., ez nehezen hihető.

2. Amikor Ön rákérdezett, hogy kikre is támaszkodott e szédületesen gyors karrier elérésében, részben a Hankiss Elemérrel folytatott levelezésére, illetve Kántor Lajosra és az ifjabb Kántorral való barátságára hivatkozott. Mellesleg megjegyezném, hogy az 1990 előtti években Kántor Lajost legfeljebb néhány „vájtfülű” irodalmár ismerhette Magyarországon. Az említetteknél nagyobb befolyással (protekcióval?) rendelkező támogatók nélkül pedig az elhelyezkedni szándékozókat még manapság is vagy „lerománozzák” (ami jellemző az átlagos magyar „tájékozottságára”), vagy jobbik esetben „gyüttmentnek” titulálták. Miért volt az akkor (1987) még ismeretlen Heltai kivétel?

3. Mostanában kezd megszokássá válni, hogy szinte minden „civil”, akit a média megszólaltat, előbb igyekszik pártonkívüliségét fitogtatni. („Bár nem tartozom egyik párthoz sem….” kezdetű monológ). Heltai úr ezt úgy fejezte ki, hogy nem tartozik egyik szekértáborhoz sem. Ezt egyszerűen nem hiszem. Ezzel kapcsolatban szeretném megjegyezni, hogy a húsvéti ünnepeket az „óhazában” töltöttem, ahol többek között néhány ottani barátomnak is elmeséltem ezt a szekértábor-ügyet, akik nevetésre fakadtak. Véleményüket röviden abban foglalnám össze, hogy ez a szédületes Heltai-karrier… hogy is mondjam, szóval kissé gyanús.

4. A beszélgetés első részében Ön arról faggatta riportalanyát, hogy az MTV-től történő legutóbbi távozásakor mi volt az utolsó csepp a pohárban, illetve ami még fontosabb, mi is volt egyáltalán abban a pohárban. Sajnos erre nem kaptunk egyenes választ a második részben sem.

5. Azon kevesek közé tartozom Magyarországon, akik a rendszerváltozás körüli és utáni években is rendszeresen hallgatták a Szabad Európa rádió románnyelvű adásait. Nagyon jól emlékszem Heltai Péter, alias Petre Sabo úr tudósításaira. Ezek, még a legvadabb médiaháború idején elhangzott tudósítások és kommentárok minden kétséget kizáróan cáfolják H. P -nek azt az állítását, miszerint „nem tartozik egyik szekértáborhoz sem…”

6. Számítottam arra, hogy Ön rákérdez H. P.-nek másik két közismert kolozsvári személyiséghez fűződő viszonyára. Gondolok Szőcs Gézára, aki Romániából történő (Ellenpontok c. szamizdat miatti) kitoloncolása után, éppen a Szabad Európa rádió vezető munkatársa lett (igaz, ő a magyar részlegnél). Közvetlenül a rendszerváltozás előtt a SZER-nek már Budapesten is volt irodája, alig egy kőhajításnyira attól Nyugatitól, ahová nekem is és Heltai úrnak is volt szerencsénk annakidején megérkezni. (Mellesleg egy kézitáskával, egy lyukas fillér nélkül…) A másik „nagy kolozsvári”, akiről nem esett szó, az a későbbiek során „bodé-borogató főfilozófusként” is elhíresült Tamás Gáspár Miklós, akiről ki ne hallott volna ebben a kis hazában….Pedig ő már akkor is volt „valaki” (pl. parlamenti képviselő), amikor Hankiss Elemér, vagy kiváltképpen Kántor Lajos neve az átlag újságolvasónak még nem csengett olyan ismerősen, mint manapság.

7. Érdekes lett volna azt is megkérdezni (persze könnyű utólag okosnak lenni), hogy H. P. mikor határozta el, hogy áttelepül és mi volt döntésének oka. Vagy ha úgy tetszik, „mi volt az utolsó csepp a pohárban” amiért hátat fordított a Ceausescu-rendszernek. Netán akkor is felkérésre cselekedett, mint a későbbiek során…

Bár kétségeimnek még nincs vége, mégis befejezem, mert még azon kapom magam, hogy másokat bírálva én is élek az álszent szlogennel, miszerint „nem tartozom egyik szekértáborhoz sem”. Engem az egyik oldalon talán nem minden ok nélkül „lemoszkovitázhatnak” a másik oldalon talán meg „lemucsaiaznak”. Szerencsére nem vagyok sem politikus, sem TV-sztár, ezért egy ilyen címkézés csak elméleti lehetőség. A régi vicc főhősének szavaival mégis megkérdezhetném, hogy „a belgák hova álljanak?” Kétlem, hogy létezik egy ilyen sehova se tartozás állapota.

De ezek csak egy „gyüttment” mezei műszaki értelmiségi haszontalan töprengései…

„Ennyi…”

Siófok, 2000-04-25

Tisztelettel

egy rendszeres hallgatója:

Szűcs Lóránd, okl. gépészmérnök

Magyar Rádió Rt.

Bolgár György szerkesztő úr részére

Tisztelt Szerkesztő úr!

Tudom, hogy a Beszéljük meg egy betelefonálós és nem „levelezős” műsor, most mégis engedje meg hogy levélben reagálják egy olyan véleményre, melyet több beszélgetőtársa is felvetett olyankor is, amikor egyébként az nem kapcsolódott az éppen aktuális, megbeszélendő témához.

Kb. két hete is az egyik betelefonáló hölgy felháborodottan kifogásolta, hogy a Magyar Állam két milliárd forinttal támogatja az erdélyi magyar egyetem létrehozását, holott előbb a hazai gondok megoldására (egészségügy, nyugdíjak, oktatás, lakásügy, árvíz, stb. stb.) kellene fordítani ezt az összeget, (de gyakran elhangzó kifogás!) mint, úgymond a „Tőkés egyetemre”. Erre a felvetésre Önnek vagy nem voltak ellenérvei, vagy hallgatásával egyetértését fejezte ki.

Számos érvet tudnék felhozni a magyar kormány döntésének védelmében, de nem szeretném levelemet hosszúra nyújtani, nehogy az máris a papírkosárba kerüljön. Minden politikai megfontolástól eltekintve, önmagában ez az egyérv is, akár üzleti alapon is igazolja a döntés helyességét.

Az utóbbi 10-15 évben több ezer, javarészt magasan képzett orvos, mérnök és egyéb szakember települt át az amúgy fogyatkozó lakosságú Magyarországra. Ezek taníttatása, képzése nem-e került volna többe, mint az a 2 milliárd Ft.?

Ezeknek az embereknek a szaktudása, műveltségi szintje, semmivel sem gyengébb az itt végzettekénél. A közhiedelemmel ellentétben, a román oktatás a hazainál nagyobb nehézségek és szűkösebb anyagi lehetőségek ellenére magas szintű képzést biztosít még ma is, amit az is bizonyít, hogy a nemzetközi diák-olimpiákon a romániai diákok legalább olyan jó, de gyakran jobb eredményt érnek el mint a magyarországiak. Tessék megnézni a helyezéseket! A Romániából áttelepültek különösen a versenyszférában, jobban megállják a helyüket, hiszen nekik már Romániában sokkal többet kellett tanulni és dolgozni ahhoz, hogy legalább román társaikkal azonos eséllyel érvényesülhessenek. Egyébként a szakmai kereteket meghaladó nagyobb tájékozottság, a kétnyelvűség és további 1-2 idegen nyelv tudása már régen általános és természetes dolog nem csak az erdélyi magyar értelmiségieknél, de gyakran a szakmunkásoknál is. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy áttelepülésük után az erdélyiek gyorsabban felzárkózhassanak, nem egyszer kiváltva a másság tiszteletére oly gyakran hivatkozó hazai „bennszülöttek” irigységét, a „lerománozást” és a „gyüttment” jelzőt. Nagy valószínűséggel ezek közé tartozhat a levelem elején említett betelefonáló hölgy is.

Igaz, az áttelepült erdélyiek nem hoztak magukkal semmi pénzre váltható értéket, „csak” tudásukat, dolgozni akarásukat, a más nemzetiségűek iránti hagyományos megbecsülésüket, és magyarságtudatukért megszenvedett, meggyötört lelküket… Örülök, hogy mindezt a magyar kormány legalább az erdélyi magyar egyetem létrehozásának anyagi támogatásával részben ellentételezi.

Gyakran hallgatva az Ön műsorát, meggyőződésem, hogy ezek a gondolatok ellentétesek a betelefonálók többségének egyoldalú, politikai elfogultságával. De az igazság kedvéért mégis szükségesnek tartottam ezeket legalább levél formájában kifejteni, anélkül, hogy a válaszra igényt tartanék.

Siófok, 2000-05-04

Tisztelettel:

Szűcs Lóránd

okl. épületgépész-mérnök, földgázipari szakmérnök

(egyébként pártonkívüli volt szovjet ösztöndíjas)