Honlapom látogatójának már a főoldalon szembetűnhet, hogy bár Magyarországon élek, különös viszony fűz Nagyváradhoz. Ez csak természetes, mert szülővárosom. Az egyre fakuló emlékezet ködfátyolán át, az idő és a tér távlatából is fel-felsejlik ez a város, miként Méliusz Józsefnek Temesvár: Város a ködben. Nem értek egyet azzal a közhellyel, miszerint a múlt mindent megszépít. Nem tudom megtenni, hogy „csak a szépre emlékezzem”. Mindennek megvan a maga értéke, az élet úgy kerek egész, ha van benne a jóból is, meg a rosszból is. Egyik nem értékelhető a másik nélkül. Ma is szeretem ezt a várost, pontosabban azt a várost. Ami volt, de már nincs. Csak az emlékekben. „Város a magasban”. Nekem ezt a várost nem csak az épületek, az utcák, a fák jelentik. A korábbi századforduló táján épült, ma is gyönyörű szecessziós palotákat, szakmámból kifolyólag egykor szinte a pincétől a padlásig bejárhattam. De nem mindegy, hogy ma kik lakják, hogyan gondozzák és becsülik meg ezeket. Szerintem az emberek ugyancsak fontos részei egy város arculatának, meghatározzák annak hangulatát, szellemiségét. Várad lakossága az utóbbi 25 év során annyira felhígult, hogy bárhogyan is igyekszünk szépítgetni a dolgot, egy idegen számára a más kultúrkörben nevelkedett betelepültek viselkedési kultúrája (vagy inkább annak hiánya), szokásai, a tősgyökeres lakosokétól eltérő tradíciói tűnnek fel legelőbb.
Az egykori ismerősök, barátok, kollegák azóta már kihaltak, vagy szétszóródtak a világ négy tája felé, amint a váradi gesztenyefák hulló leveleit kergeti az őszi fuvallat. Mások lettek az emberek, a szokások, a színek, a szagok… Már nem találom azt a valamikori sajátos hangulatot, ami ezt a várost jellemezte akárcsak néhány évtizeddel ezelőtt. Úgy látom, hogy ez idő alatt (ebből 45 év kommunista diktatúra) a hatalom tudatos elsorvasztó politikájának eredményeként következett be a legnagyobb változás. Lehet építeni új, színvonalas lakónegyedeket, üzleteket, modern gyárakat, de bizony a fejekben a legnehezebb rendet tenni. Persze ez nem csak Váradra nézve érvényes.
Óriási a kontraszt a giccses, hivalkodó stílusú luxusvillák és a szennyes, mocskos, lepusztult lakótelepek között. A belvárosi, európai szintű üzletek, csillogó-villogó bankfiókok, az új bevásárló-központok és a gombamód elszaporodott, bódésorok között. A város építészeti hagyományaihoz nem illeszkedő, de egy új, a várostól idegen tradíció megteremtését szolgáló, egyre szaporodó hagymakupolás templomokról nem is beszélve.
Szóval nem csak a szépre emlékezem: de vallom, hogy az 1945-1951 közötti diákévek, a kor nehéz, háború utáni helyzete ellenére, szépek voltak. Azok az évek jutnak eszembe, ahányszor csak végigmegyek az oly jól ismert hárs-, és vadgesztenye-fák szegélyezte váradi utcákon, vagy az egykori, Úri-utcai Premontrei Főgimnázium impozáns épülettömbje előtt. (A róla szóló rövid ismertető is megtalálható honlapomon). Ilyenkor néhány percre be szoktam menni a rendház templomába, ahol az ódon falak csöndjében felidézem zsenge ifjúságom éveit, akkori barátaimat, osztálytársaimat, tanáraimat. Szinte hallani vélem, amint Raffain Barna osztályfőnök úr, hóna alatt az osztálynaplóval, méltóságteljesen lépked, tiszteletet parancsoló fehér reverendájában. Majd körbejárom a közeli, Szaniszló utcai (ma Eminescu), vadgesztenyefákkal övezett internátus épületét (most a 9. sz. iskola van benne), az udvarán ott álló, felújított kápolnát, melyet a kommunizmus évei alatt az összedőlés fenyegetett. (Ennek udvarán készült 1946-ban a mellékelt csoportkép. Lásd a képeknél). Református létemre gyakran ministráltam is benne. Ma is fülembe cseng Hedwig nővér érdes hangja, amint sajátos német akcentusával, reggelenként csak többszöri nekiveselkedés után sikerült kiugrasztania bennünket az ágyból, az „Ájen Jézus…”. kezdetű imával.
Ezután, 1948-ban bekövetkezett az iskolák államosítása. A premontrei paptanárokat elüldözték, a rendházba betelepítették a bőripari szakiskolát. A gimnázium helyén létrejött a rövid életű Klasszikus Magyar Vegyes Líceum. A „vegyes” szó azt jelentette, hogy fiú-gimnáziumból iskolánk koedukált lett. Ez a körülmény felkeltette a volt „premis-fiuk” szebbik nem iránti, alig fékezhető érdeklődését. Új osztályfőnökünk, a nagy tudású és nagyra becsült, Tempfli Ferenc matematika-tanár lett. Tanáraink közül ő volt az utolsó, aki itt hagyott bennünket. Az 45. éves érettségi találkozónkon még együtt volt velünk. Itt említem meg, hogy az egykori Premontrei Főgimnázium, majd a jogutód Klasszikus Líceum helyén manapság a Mihail Eminescu Nemzeti Kollégium működik, melyben alig vannak már magyar osztályok. Ennek honlapján már szó sem esik arról, hogy valaha ez magyar iskola lett volna. Sic transit gloria mundi!
No de folytassam a képzeletbeli sétát. Tovább haladva, egy másik helyszínre érek: a Nogáll-utcai Szent Vince internátus hosszan elnyúló épülete elé. Amikor ide kerültem, már nagy fiúk voltunk. Ezért, nem egyszer a diákok és a pedagógusok között – finoman szólva – nehezen kezelhető konfliktus keletkezett. Az akkori felügyelő pedagógusok egyike volt Tóth István, a későbbi költő és egyetemi tanár, (akivel a hatvanas-hetvenes évek során baráti viszonyba kerültem), valamint Engel Károly tanár. Jól emlékszem, hogy a Nogáll utcai intézet jellegzetes, város felőli első kapubejárója fölötti szoborfülkében állt az egykori váradi díszpolgár, Nogáll János kanonok mellszobra. Ma is ellőttem van, amint 1950-ben Engel tanár úr hathatós közreműködésével, egy tűzoltó létráról ledöntötték ezt a szobrot. A szoborfülke azóta is ott tátong üresen.
Váradi diákéveim utolsó internátusa az a Körös utcai, egyemeletes épület volt, amiből később színészotthon lett. (Tudor Vladimirescu u.27.) Ennek volt egy hátsó bejárata is, kitűnő alkalmat nyújtva a késő esti besurranásokra. Az ilyen „késői hazatérésnek” persze az lett a következménye, hogy nem kaptunk vacsorát. Talán nem ok nélkül állt az ebédlő falán hatalmas betűkkel a latin nyelvű felirat, hogy Tarde venientibus ossa manent! (Nem hiába volt ez klasszikus líceum…) Igaz, e tevékenységünk fölött többnyire szemet hunytak, nem csak azért, mert már érettségi előtt álltunk. Ugyanis a felügyelő pedagógus egy korábban kimaradt, idősebb diáktársunk, Tóth Béla volt.
1951-ben fejeztük be a X. osztályt. Ekkor nyílt egy váratlan lehetőség arra, hogy osztályunk hat legjobb tanulója a nyári vakáció alatt végezze el a XI. osztályt és még a nyár végén tegye le az érettségit. Mi voltunk a „kiugró osztály”. Tizenhét éves „érett” kölykök voltunk, a „nagy élet” kapujában, tele kétségekkel és reményekkel. Rajtam kívül: Kasza Árpád (tanár), Dr. Hoblea István (Németországban szerzett pszichológusi diplomát, ott is dolgozott), Prof. Dr. Szilágyi Pál (egyetemi tanár, a Sapientia Egyetem rektora), Széder János (közgazdász). Érettségi után előbb tízévenként, később ötévenként találkoztunk Váradon. (Sajnos, a 2006 évi, 55. éves találkozónkon már csak négyen lehettünk jelen).
Az érettségi vizsga után számomra is következtek az egyetemi évek, három helyszínen, három nyelven. Kolozsváron, Bukarestben, majd végül Szentpéterváron, az akkori Leningrádon. A későbbiek során, 1960-ig, már csak vendégként jártam Váradra. Az a lehetőség, hogy az akkori viszonyok között külföldön folytathattam tanulmányaimat, óriási változást hozott az életemben. Ennek köszönhetően másik nagy szerelmem észak Velencéje, Szentpétervár, azaz Leningrád lett. De maradjunk Váradnál.
A vajdahunyadi gyakornoki idő letelte után, 1960 őszén, némi adminisztratív nehézségek leküzdése után, már „tapasztalt” mérnökként tértem vissza szülővárosomba. Ekkor következetek szakmai életem legtermékenyebb évei. A megyei Tervezőintézetnél kitűnő kollegák közé, remek csapatba kerültem. Első főnököm. Závodszky Gyula volt, akivel meghitt baráti viszonyba kerültem. Nagyon megbíztunk egymásban, hiszen gyakran olyan, főként politikai jellegű dolgokat is megbeszélhettünk, amire nagyon kényes volt az akkori diktatórikus rendszer. Nagyon sajnálom, hogy idő előtt és tragikus körülmények között távozott. De baráti viszony alakult ki köztem és számos román kollega között. Többek között olyan „bennfentes”-sel is, aki az áttelepülésünk előtti évben, borozgatás mellett, négyszemközti beszélgetésünk során óvatosságra intett. Ugyanis információi szerint az otthoni telefonomat lehallgatják. Utólag belegondolni is rossz, mi lett volna, ha ezt a beszélgetésünket is lehallgatják. De óvatosak voltunk. (Most is óvatos leszek. Nem írom le az illető nevét). Később bebizonyosodott, hogy igaza volt. Az első nagy munkáimmal párhuzamosan jutott idő az udvarlásra is. Emlékezetesek a Breiner-klub táncos hétvégéi, a lányos házaknál rendezett zsúrok. Ma is meg tudnám mutatni, hogy melyik házba kísértem az egykori szépségeket. Nagy esemény volt, amikor cégemtől megkaptam saját, egyszobás legénylakásomat, a Vitéz utcában (Decebal u.). Ezekben az években mélyült el régi barátságom olyan volt osztálytársaimmal, mint Árvay Zsolt, Hoble Pista, Oláh Michel, Sütő Laci, Tóth Béla, majd később Kalász Ernő és mások.
Különösen szép környezetben volt mindegyik munkahelyem. Először az akkori Tartományi Néptanács székházában (ma ismét itt van a Törvényszék), később az egykori Kereskedelmi Csarnok épületében volt az irodánk. Ahányszor átmegyek a Garasos gyalogjáró hídon, mindig nosztalgiával nézek fel ennek az épületnek a híd felőli, bástyaszerűen lekerekített, sisaktetős, kör alakú, emeleti szobájának ablakaira. Hosszú évekig ezen ablakok mögött állt az íróasztalom, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a kishídra, a fűzfák-övezete Körösre, a túlparti régi, szecessziós házakra és az olaszi református templom tornyára. De azt hiszem, mindezt felülmúlja a félixfürdői periódus, amikor a tervezőirodánk a Termál szálloda tetőtéri bár-helyiségében volt, ahonnan szemünk elé tárult az egész környék és a fürdőhelyet övező erdő. Itteni tevékenységünkről külön anyagban foglalkozok, ezért ezt itt nem részletezem.
Félixfürdőn töltött 10 év után kerültünk vissza a cég székházába, korábbi helyemre, ahol 1988. december 26-án tartottuk a „búcsúbulit”, mielőtt véglegesen áttelepültünk Magyarországra. (Erről az eseményről is van képem). Ezen a bulin részt vettek mindazok a kollegák, akik nem tartottak attól, hogy bajuk származhat, ha a magunkfajta, „hűtlenekkel” egy társaságban mutatkoznak. Néhány héttel később, nem kis megpróbáltatások után, két konténerbe pakoltuk cuccainkat, nem kis munkát okozva a mindent átkutatató és összeborogató szekusoknak. Majd búcsút intettünk Váradnak, az ott töltött évtizedeknek, melyek lassan, egyre távolodó, ködbe vesző emlékké válnak…
Végül szólnék még röviden a kellemetlen emlékekről is. A hajnali 2-3 órás sorbaállásokról tejért, tojásért, cukorért. Nem is beszélve a többnapos (igen, ez nem hiba!), benzinkutak előtti ácsorgásokról, a havi 30 literes adagért. A házkutatásokról, a rendőrségi zaklatásokról, a mindennapossá váló félelmekről. Meg arról, hogy kétévi tortúra után megkapjuk-e a kivándorló „kék” útlevelet, meg a romániai „aranykor” megannyi megpróbáltatásairól. Hosszú lenne a sor. Ezért nem tehettem, hogy a régi sláger szövegét idézve „csak a szépre emlékezzem”. Ami ezután következett, az már egy másik történet. De Edith Piaf szavaival „nem bánok semmit sem…”
Siófok, 2015